Inota újratöltve: Az inotai hőerőmű

„A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. (...) A térnek képlete, a helynek géniusza van.” Hamvas Béla: Öt géniusz

A Székesfehérvár és Veszprém között félúton, a 8-as főút mellett sorakozó impozáns hűtőtornyok a magyar ipari műemlékek egyik ikonikus részét mutatják. Története a második világháború lezárásához köthető, amikor Magyarország iparosodási folyamatai és energiaigénye növekedésnek indult. A helyszín kijelölésénél a stratégiailag, gazdaságilag és logisztikailag is kedvező Inotára esett a döntéshozók választása. Az Inotai Hőerőmű építése az 1950-es években kezdődött meg, a szocializmusban ekkoriban hagyományos, szénalapú hőerőműveket telepítettek. Az országban az energiaigényes ipar felívelése szintén a korszakhoz köthető, ezért a vezetésnek nagyteljesítményű erőművekkel kellett kielégíteni az igényeket. Az első ötéves terv keretében megépülő üzem Hőerőmű néven szimbolikusan 1951. november 7-én kezdte meg a próbaüzemét. Alig egy hónappal később már megkezdte a betáplálást a magyar energiahálózatba is. Az építkezés egészen 1954-ig tartott, az újabb és újabb kazánokat folyamatosan kapcsolták be a termelésbe. Mikor elkészült, összesen 120 MW teljesítménnyel szolgálta a magyar energiahálózatot. Alig pár évvel később a szomszédos telken elkezdte a működését a rengeteg áramot fogyasztó alumíniumkohó is. A két üzem együttes roppant méretét mutatja, hogy több ezer embernek adtak munkát, külön irányítószámmal is rendelkezett - Inotát közben a szomszédos Várpalotához csatolták.

A működés nem indult zökkenőmentesen, a berendezések meghibásodása gyakran okozott üzemzavart, miközben a térségi kőszénbányákból sem termeltek elegendő szenet a hatékony működéshez. A szakemberek elsősorban a közeli Várpalota tárnáira támaszkodtak volna, de kénytelenek voltak bevonni a távolabbi lelőhelyeket is. A problémák megoldását követően világossá vált, hogy a teljesítmény nem elegendő, így 1973 és 1975 között kibővítették egy gázturbinás csúcserőművel, amely a csúcsterhelések idején táplálta az áramot a hálózatba. A kazánok elavulása, és a berendezések elhasználódása miatt már az 1970-es évektől el kellett kezdeni a renoválást.

Az üzem hanyatlásának kora az 1980-as évektől kezdve egyre látványosabbá vált, mivel az elavult és rendkívül környezetszennyező technológiára épülő üzem egyre kevésbé volt képes megfelelni az előírásoknak. A barnakőszén elégetéséből egyetlen nap akár 120 tonna kén-dioxidot is a levegőbe bocsátott, ez rendkívül szennyezte a térség levegőminőségét. A rendszerváltást követően megpróbálták a modernizálni az üzemet, hogy az egyre szigorúbb szabályok ne jelenthessenek akadályt. A fenntartók számára világossá vált, hogy a műszerek végképp elavultak, ezért az üzem átalakítását készítették elő. 1998-ban az állam privatizálta, ám egy évvel később világossá vált, hogy nincs tovább: a Magyar Villamos Művek jelezte, hogy nem kívánja meghosszabbítani az erőművel fennálló szerződését. A hőerőmű 2001. december 30-án végleg leállt. Félő volt, hogy pár évvel később a szomszédos alumíniumüzem is ugyanerre a sorsra jut, de ott végül sikerült megmenteni a termelést, ez máig üzemel.

A hatalmas üzem épülete ettől kezdve lassan pusztulásnak indult, bár a modernizálásban reménykedő vezetők már az 1990-es évektől bontásokat és átépítéseket terveztek, hogy megfeleljenek a friss követelményeknek. A hőerőmű bezárását követően úgy tűnt, hogy a bezárt üzemek tipikus, szomorú sorsa vár rá: lassan az enyészeté válik az egykor oly impozáns épületegyüttes. A leépülés 2011-ben látványosan nyilvánult meg, amikor a 105 méter magas, omladozó kéményt fel kellett robbantani. Azonban mára lassan az élet mégis visszakúszott a területre egészen más funkciókkal felvértezve. Eleinte az elhagyatott épületeket feltérképező csapatok fedezték fel maguknak a hatalmas csarnokokat (urbex-ek), így egyre többek számára vált világossá, micsoda potenciál van a területben. Vezetett „városi túrák” kezdek szerveződni Inotára, majd lassan a műveszti világ, a kreatív és kulturális szektor is felfedezte. A magyar filmipar mellett olyan kasszasiker produkció látott fantáziát az egykori hőerőműben, mint a Magyarországon forgatott sci-fi, a Szárnyas Fejvadász 2049 stábja. Az épület a 2020-as évektől valóságos másodvirágzását éli. Az inotai hőerőmű újrahasznosítása szorosan kapcsolódik a Veszprém–Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programhoz. A projekt célja az volt, hogy az egykori ipari létesítményből új, kulturális és kreatív központ jöjjön létre, amely egyszerre tiszteleg a múlt előtt és modern művészeti eseményeknek ad otthont. Ennek keretében indult el a INOTA – Fénygyár nevű projekt, amely a hőerőmű hatalmas tereit kiállítások, koncertek, audiovizuális performanszok és fesztiválok helyszíneként hasznosítja. 2023-ban megjelent az INOTA elektronikus zenei és fényfesztivál, amely nemzetközi visszhangot is keltett. A hosszú távú cél, hogy az inotai erőmű a kortárs kultúra és ipari örökség találkozási pontjaként működjön tovább a régió egyik ikonikus kulturális helyszíneként.

Kép szerzője: Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023, Toroczkai Csaba & Szabó Ágnes