Diósgyőri Acélművek: A miskolci „Vasgyár”

„A város nemcsak háttér, hanem főszereplő. A házak is beszélnek, a tereknek is emléke van, csak meg kell tanulni hallgatni őket.” Déry Tibor: Az ember és a város

Aki járt már valaha Borsod-Abaúj-Zemplén megye központjában, annak már lehet némi fogalma arról, hogy mégis mit jelenthetett a városnak az egykori vasgyár. A térségben a kohászatnak több évszázados hagyománya van, a Bükkben a 18. században jelentek meg az első kohók. A magyar ipari tőkések egyik legelső képviselőjének számító Fazola Henrik 1765-től már hámorokat telepített a Garadna és a Szinva patakok völgyébe Mária Terézia megbízásából. Fia, Frigyes folytatta az elkezdett termelés, és a 19. században egyre nagyobb volumenű termelés kezdődött a területen. A szűk völgyek és a kevésbé kiépített infrastruktúra miatt viszont a helyi munka egyre problémásabbá vált, különösen, hogy a fellendülő magyar gazdaság egyre éhesebbé vált a kohászati termékek iránt. A döntő pillanat végül 1867-ben jött el, amikor a pénzügyminisztérium a közeli hegységből inkább a közeli Diósgyőr mellé képzelte el az új, nagyméretű vasgyár felépítésének helyszínét. A terület ideálisnak tűnt: kiépült a vasút, és a környéken több kőszénbánya járult hozzá a termeléshez.

Az üzemek sorra épültek meg, először a nagyolvasztó, aztán a hengerde is, közben szinte az egész térség megváltozott: valóságos „gyarmat” jött itt létre. Az üzem közelében ugyanis több lakóházat építettek, hogy a munkások beköltözhessenek ide. A nagyüzemi lakótelepet később „kolóniának” kezdték el hívni a helyiek, máig ez az elnevezés maradt meg a leginkább a köztudatban. A koncepciót egyébként nagyban támogatta az 1867-as párizsi világkiállításon bemutatott munkáslakás-koncepció, amely nagy hatást gyakorolt a hazai döntéshozókra is. Az építkezések itt a gyár növekedésével párhozamosan egészen a második világháború végéig zajlottak. A 19. század végén az üzem rendkívül korszerűnek számított, a legmodernebb eljárásokat vezették be a vasgyártás modernizálására. Az egyre nagyobbra növekvő acélművek az ország egyik legnagyobb ipari üzemévé növekedett, egyértelműen Diósgyőr és Miskolc fejlődésének szimbólumává emelkedett.

A második világháborút követően az állam a helyi erősségekre építve az észak-magyarországi várost nehézipari fellegvárrá kívánta emelni, ehhez pedig a már meglévő üzemre támaszkodtak. A szocialista iparpolitika folyamatos fejlesztésekkel igyekezte modernizálni az üzemet, 1975-ben nemesacél-hengermű, 1982-ben folyamatos acélöntő berendezés, 1985-ben tekercshúzó és foszfátozó üzem épült. A rendszerváltást megelőző időszakban a megye legnagyobb munkaadója volt tízezernél is több ember dolgozott az üzem valamelyik részében, miközben országosan a jövedelem is kiemelkedőnek számított. A rendszerváltás szele már 1989-ban megérintette a vállalatot, ekkor nevét a Lenin Kohászati Művek (LKM)-ről Diósgyőri Metallurgiai és Alakítástechnológiai Gyárak Részvénytársasága, vagyis DIMAG Rt.-re változott. A piacgazdasági fordulat 1991-ben hozta el a komplexum privatizációját.

Az új tulajdonossal egy darabig úgy tűnt, hogy a gyár fennmarad az új körülmények között is, 1996-ban technológiai váltást hajtottak végre. Az eredmények viszont nem feleltek meg a várakozásoknak, így jött a lassú leépülés a diósgyőri acélműben is. 1998-ban eladták s gyárat, majd csődbe ment és csak 2001-ben került új tulajdonoshoz. Ettől kezdve egymást követték a tulajdonosváltások, míg végül 2009. február 23-án szomorú nap virradt a miskolciakra, de lényegében az egész megyére, sőt Magyarországra is: bejelentették, hogy a több, mint két évszázados hagyományra visszatekintő acélkohászat végleg megszűnik Diósgyőrön.

A hatalmas területen elterpeszkedő egykori ipari üzem azóta is kihívást jelent a városvezetőknek, hogy az épületállománnyal mégis mihez lehetne kezdeni, miképpen lehetne életet lehelni újra Miskolc ikonikus területére. A 158,65 hektárnyi területen terpeszkedő városrész azóta nagyrészt üresen áll és várja az új hasznosulását. A hatalmas terekben és a kiépített infrastruktúrában néhány vállalkozás meglátta a lehetőséget, több vállalkozás is ide költözött. A hatalmas terület lehetőségeit nehezíti, hogy rengeteg tulajdonosa van, száznál is többeknek van beleszólási joguk a terület rendezésébe. Bár eddig sokan, sok különböző elképzeléssel futottak már neki annak, hogy a hatalmas „rozsdafoltba” valahogy életet leheljenek, eddig még nem sikerült a Diósgyőri Acélművek területébe újra úgy életet „csiholni”, hogy az ismét a miskolciak büszkeségévé váljon.

Kép szerzője: Urbavis, Szőllőssy Anita